Várakozásban

    Milyen könnyen betörhető a lázadozó emberi szellem! Egy hét kellett hozzá, hogy  -  ha a megbékülésig nem is  -  de eljussak a várakozó ürességig az elmúlt hét végetérhetetlen napjai alatt... Tartom magam ebben légüres térben, ahogy lehet, hogy ne mardosson állandóan az igazságtalanság tehetetlensége. Megpróbálom csillapítani a gyűlölet, megvetés fojtogatását az ismeretlen idióta iránt, aki csak úgy szórakozásból ennyi költségbe, nehézségbe kevert. Miközben gyönyörűen sütött a nap a hét nagy részében, sok hivatal és szolgáltató egyenesen kivett egy egész hét szabadságot. A franciáknál nemzeti sport az ún. "híd" (két szabadnap közötti munkanappal megtoldható szünet, melyet nem kell bonyolult kalkulációk árán ledolgozni, mint annak idején M.o-on). Állítólag mihelyt megérkezik az évi új naptár, a többség azonnal azt böngészi, milyen lehetőségeket nyújt majd a "hidakra"!

   Kedves és együttérző barátaim közül sokan felajánlották segítségüket, hogy elvisznek ide-oda, míg az autómat nélkülöznöm kell. Nehezen szánom rá magam, hogy elfogadjam : amíg lehet, szeretném megőrizni, ami hajdani önállóságomból megmaradt, mert tudom, hogy egyszer úgyis vége lesz.

   Volt, aki felvetette : autó nélkül is jól lehet boldogulni, nincs is jogosítványa, és milyen jól megvan nélküle! Természetesen. Nekem se volt 27 éves koromig, sőt a családomban senkinek. Nehezebb sajnálni annak hiányát, amit nem ismerünk. Anyósom beszélt rá annak idején, hogy milyen fontos levizsgáznom autóvezetésből, mert nagy szükség lehet rá, ki tudja, mit hoz a jövő. Mintha olvasott volna benne! Néhány évtized múlva sokszor be kellett töltenem a sofőr, esetleg a mentős szerepét. 

   Még ha nem is gondolunk az efféle végzetes szituációkra, az autó egyenlő az egyfajta szabadság érzésével. Ha nem is használja az ember állandóan (bár egyeseknek munka- és közlekedési eszköz), de készen áll (ablakom alatt), hogy rögtönözhessek, s ez mindig nagy kedvtelésem volt! Itt körülöttem szinte mindenkinek van egy vagy több, 80 éven túl is vezetnek, kivéve ha valamilyen betegség akadályozza őket, de legalább kisebb távolságokra. A függetlenség érzése felbecsülhetetlen! Főleg, ha az ember lánya érzi, hogy legjobb esetben pár év múlva úgyis le kell róla mondania...

Egy feneketlen kanál vízben...

    Francia blogomon hosszasabban ecseteltem a még viszonylag friss élményemet az autómmal kapcsolatban. Akit érdekelne és nem olvasta eredetiben vagy gépi fordításban, annak itt megosztom magyarul, ha nem is szó szerint.

   Utcánkban a másik oldallal ellentétben, a miénken nincsen a házakhoz garázs, így a kis piros Clio-m immár 15. éve parkol a ház előtt. Eddig még kisebb-nagyobb szerencsével megúszta a kedvtelésből, unaloműzésből rongálókat, az utca éjjel-nappal elég forgalmas. Vagy háromszor letörték ugyan a visszapillantó tükröt a járda felőli oldalon, de ennyi év alatt ez még nem a Vadnyugat. 

   A kellemetlen események mindig sorozatban támadnak, számtalanszor bebizonyosodott már. Először az autó kulcsa adta ki a lelkét, s mivel úgyis esedékes volt a 2 évenkénti revízió, május 15-re kaptam időpontot, ez a hét ugyanis szerdától vasárnappal bezárólag legtöbb helyen zárva lesz a dupla ünnep miatt. Ismeretlen hősöm a hétfő délelőttöt választotta, hogy huzamos időre megmérgezze az életemet, mármint ami belőle megmaradt...

   Szomszédasszonyom átjött 11 óra felé, hogy fénymásoltasson velem egy hivatalos papírt, s főleg beszélgessen egy kicsit. Amikor kikísértem fél óra múlva, az autó jobb első ablaküvege ripityára törve hevert a járdán és az ülésen, az ajtó nem csukódott és a zár alatti részt is alaposan benyomták. A házban semmit sem hallottunk az egészből.

   A délután jó része telefonálással telt : biztosító, szakértő, javító többszörösen, az én megszokott szervizem zárva, másikat keresni, aki el is szállítja még aznap. Mindezt a zárások megkezdése előtt, mert a következő 5 napban senki sem lesz elérhető!... 

   Nem tudom, kedves kortársaim az olvasók között, észrevettétek-e, hogy az évek múltával csökken az ellenállásunk a váratlan és kellemetlen eseményekkel szemben? Amit annak idején könnyedén, majdhogynem félvállról elrendeztünk, most valóságos pánikot kelt bennünk, és hajlamosak leszünk belefulladni abba a bizonyos kanál vízbe... Pontosan amelyikben én most evickélek... 

(kép : visszatérés a rajzoláshoz, folyamatban... T. R. 2024)

Visszatérés az egyedüllétbe

    Féléves "együttlakásunk" ért véget péntek este a fiammal. Lejárt 6 hónapos gyakorlata az itteni bíróságon. Vissza kell találnom lassanként a esti magány kietlen óráiba. Mert a nappali majdnem ugyanaz marad.

   Negyvenegynéhány évesen az ember többnyire túl van azon, hogy jó munkahelyet keressen magának, családot, otthont alapítson. Új fogalom foglalja el az első helyet : az élet, pontosabban a munka ÉRTELME. Az összegzés. Hol, mivel akarom eltölteni a második felét? Ha belső szükségletből változtatni kell, akkor most, vagy soha.

   A Covid hónapjai óta rengetegen feltették maguknak ezt a kérdést, sokan hagyták el a nagyvárosokat  -  főleg Párizst  -  a kifizethetetlen lakás árak, a közlekedés nehézségei miatt, de főleg azért mert a fenti kérdés más választ kívánt. Sokan rájöttek, hogy a kezdeti sikerekért folytatott egyre keményebb küzdelem felemészti az életüket. Elsikkadt belőle az értelem, amiért érdemes napról napra újra felvenni a kesztyűt. Igy lett sok bantisztviselőből bio-kertész vagy kecsketenyésztő... esetleg más önálló vállalkozó. Sokszor nagyobb kockázatvállalással és kisebb jövedelemmel, de a munka igazibb, mélyebb értelmével. Hogy meddig tart ez a tendencia, nem lehet tudni. Egyelőre bizonyos területeken nehéz az üres helyeket betölteni.

   Ami engem illet, ez a kérdés már nem fog számomra előjönni. Mások a távlatok, sokkal rövidebb, keskenyebb az ösvény. A kérdés : hogy fogom az előttem álló  - jobbik esetben néhány  -  évet eltölteni? Nem számítva az elkerülhetetlen fizikai leépülést, szeretném, ha az alkotni vágyás pislákoló lángja még jó ideig érintetlenül megmaradna bennem. Ha pislákolva is, de megmaradna.

Brancusi portréja, toll, tus, 1995, 

Berlini éveinkből...

    Pár hete, egy berlini utazás után, Vera (blog : "Luxemb(o)urgból szeretettel") publikált néhány fotót a városról és felvetette, nem mesélnék-e berlini éveinkről? Vera képei azonnal visszarepítettek az 1976-82 közötti évekbe. Nem voltunk 30 évesek sem és mindössze 3 közös év volt mögöttünk, melyekből egyet a szentesi gimnáziumban, kettőt pedig Algériában töltöttünk. 

   Berlinbe 1976. szeptemberében érkeztünk egy szál bőrönddel, autóval. A két algériai év után G-t kinevezték 6 évre a nyugat-berlini francia-német gimnáziumba, ahova francia és német gyerekek jártak. Az utóbbiak az Abitur mellett a francia érettségit is letehették. Nem is sejtettük, milyen egzotikus helyre csöppentünk!

   Nyugat-Berlint akkoriban még fal vette körül, az a bizonyos Mauer, melyet nyugaton a "szégyen falának" becéztek. A nyugati rész francia, angol és amerikai megszállási övezetre oszlott. 3 helyen (checkpoint Alfa, Bravo és Charlie) lehetett átmennünk Kelet-Berlinbe, eleinte csak a GMB (Gouvernement Militaire de Berlin) nagy kék buszaival, előzetes engedéllyel és csak 2 órára, azt is havonta egyszer. Később saját autóval is átmehettünk, de csak épp annyi időre, hogy megnézhessük pl. a Pergamon múzeumot vagy egy operaelőadást. Esetleg vásárolhassunk egy pár játékvonatot, mert sokkal olcsóbbak voltak, mint nyugaton.

   A fal sebként hasította kettőbe a várost, kíméletlenül átszelve akár házakat (ebben az esetben befalazták az ablakokat...) akár temetőket is. Nyugati oldalról grafittik borították, meg lehetett közelíteni, sőt, kis emelvények épültek mellé, mint valami kilátók, amelyekről átláthattunk a "senki földjére", melyet időnként belepett a gaz, nyulak futkároztak benne, mivel az őrjáratok dzsipjein kívül nem zavarta őket senki. Helyenként őrtornyok ágaskodtak fegyveres őrökkel, akik kíméletlenül lelőtték, ha valaki a keleti oldalról a falon át akart jutni, vagy akár csak megközelíteni azt. A Checkpoint Charlie melletti kis múzeum sok dokumentumot őriz a Mauer tragikus éveiből...

   Nyugat-Berlin a kapitalista világ kirakata volt az NDK kellős közepén. Igaz, hogy a kelet-németeknek nem volt módjuk az összehasonlításra 1989-ig, de a nyugatiak nyugtázhatták, mennyivel szerencsésebbek, hogy a "szabad világban" lakhatnak! A túloldali ütött-kopott kis boltok gyér kínálata nem állhatta a versenyt a KDW (Kaufhaus des Westens) fényeivel -  főleg karácsony táján... Mi az algériai két év után érkeztünk e "terülj asztalkám" elé, melyet csak bámultunk, mint a kiéhezettek a roskadásig megterített asztalt.

   Még sok mesélnivaló lenne, akár regényt is írhatnék róla...

Kis tavaszi szünet

    Nehezen tudom magam fegyelmezni!... Éjjelente jószerével akkor fekszem, amikor "normális" ember felkeléshez készülődik... Igy aztán a délelőtt szempillantás alatt eltűnik, anélkül, hogy valami érdemleges dolgot műveltem volna, ami többnyire a kudarc keserű ízét hagyja maga után, nem beszélve a felgyülemlett fáradtságról. Igen, tisztában vagyok vele, hogy nem használok az egészségemnek sem!

   RENGETEG tennivaló vár rám! "Annál jobb", mondaná a jóakaratú olvasó, "legalább nem unatkozol!" Hát, ami azt illeti, régóta nem éreztem az unalom ízét, nem is emlékszem, hogy éreztem volna valaha... Inkább azt, hogy egyszerre több dolog is csábított, de egy csomó "kötelező" akadályozott benne. S ha mégis sikerült túl lenni rajtuk, kellemes érzéssel töltött el az elvégzett munka, melyet esetleg napokig, hetekig, hónapokig halasztgattam (pl. pakolás, hivatalos papírok válogatása, számlák, a felesleges lim-lom kiselejtezése  -  most pl. az adóbevallás kitöltése a Neten. A lista messze nem véges!) Néha úgy érzem magam, mint a gátfutó (soha nem próbáltam pedig ezt a sportot!), aki minden harmadik futólépés után újabb akadályba ütközik, melyet muszáj átugrania...

   Kisebbik unokám Alice itt töltötte a tavaszi szünet első hetét. Kivételesen szép időnk volt. A pár nap villámgyorsan eltelt. Szüksége volt a kis pihenőre, mert az iskolai élet rendkívül megterhelő. Van olyan nap is, hogy reggel 8-tól este 7-ig egymást követik az órák, utána haza vonattal, majd a házi feladatok... S akkor még nem említettem a többszáz méteres utat az állomásig a több kilós táskával... Alice nem panaszkodik, mint ahogy a többi probléma miatt sem, teszi a dolgát nagy kötelességtudással.

   Amíg itt volt, sok időt töltött barátaival a telefonon. Hagytam, mert tudom, milyen nagy szüksége van rá. Néha elmentünk ide-oda, másik nagyszülei is meghívtak egyszer ebédre. Itthon kicsit kártyáztunk de legtöbbször ország-városoztunk (Alice kedvenc jatéka, én is szeretem : annak idején mi is sokat játszottuk szüleinkkel). Naponta elment futni is a szomszédos parkba, ahol baba korában kocsiban tologattam, ezelőtt 15 évvel...

A tavasz félénk első lépései...

    Viszonylag korán keltem ma, főleg így vasárnap reggel. Igaz, az én koromban  -  és ráadásul magányosan  -  a hét nem munkanapokra és pihenőnapokra oszlik, hanem programokra, melyek lehetnek olykor kellemesen pihentetők, néha meg felérnek a robot fogalmával, egybeolvasztva a hét napjait. Ha süt a nap, mint ma reggel is (felírnám a kéménybe korommal, hogy nagyanyámat idézzem), még a jónéhány elhalasztgatott tennivaló is vonzóbbnak tűnik. Félretett, elhalasztott dolgokból pedig a Himalája tornyosodik előttem. Néha az az érzésem, hogy már csak ez vár rám, sőt holtomig se érek a végére. 

   Kipillantok a kertre. A terasz asztalán az éjjeli eső nyomai. Madárcsipogás, vadgalambok turbékolása hallik a lombosodó szomszédos fákról. A macskák idegborzoló elnyújtott, panaszos nyivákolása is a tavasz érkezését jelzi. Tegnap ideért az Afrika felől fújó forró szél, mely 29 fokra melegítette fel a délvidéket, de nálunk is elérte délután a 20 fokot. A Szaharából pedig egyenesen finom sárgás porréteggel hintette be Franciaország felét...

   Fiam húsvét hétfő éjjel érkezett vissza a családi kirándulásról, de szerda este már újra haza is mehetett a lerövidített hét miatt, amit boldogan ki is használt. Igaz, neki nem lesz tavaszi szünet, mint a gyerekeknek. 

   Ami az én elmúlt hetemet illeti, megtelt beteglátogatással (két barátnőm is műtéten esett át) és egy harmadik vígasztalásra szorult. Meghalt egy húsz évvel ezelőtti nagy szerelme, akivel három intenzív, gazdag, tartalmas évet töltöttek együtt. Elmentünk szombat este moziba és utána meghívtam vacsorára, hogy kibeszélgessük magunkat és ezáltal megbékélhessen egy kicsit a gondolattal. Az illető nálam fél évvel volt idősebb, ismertem én is, s voltaképpen első találkozásukat is én kezdeményeztem...

   Mézédes illat úszik a kertben. A Hydrangea átvette a kaméliától a stafétabotot.

 

   

   

Napsütéses hétvége március végén

    A nap bújocskát játszik a felhőkkel  -  kezdeném szokás szerint a pillanatnak megfelelő időjárásjelentéssel, mintha csak szükségem lenne kitapintani a valóság szilárd talaját a lábam alatt, mielőtt elrugaszkodhatnék róla... Francia blogom tegnapi cikkének írásakor jutott eszembe ez a furcsa, ma már szinte szokássá fajuló blogírásba kezdés. Vajon miért ragaszkodom ennyire a valóság (vajon van igazi vagy csak vélt?...) érzékelésére, mint kiinduló pontra, mely sokszor végig is kísér, G. nagy bánatára. Annak idején, de számomra a jelenben is. Őt a képzelet világa érdekelte, vonzotta legjobban, nem pedig a "földhözragadt valóság", melyet szinte börtönnek érzékelt. Engem a festészetben és a rajzolásban is ez izgatott jobban : az oly változatos, izgalmas realitás felfedezése, kibetűzése, összefüggései, s nem pedig a fantasztikum, a sci-fi apokaliptikus jövőt ígérő, előrevetítő képzeletvilága... Elolvastam még kéziratban sok tanulmányát ezekről a műfajokról a korrektúra végett  -  melyet az ő kívánságára végeztem  -  de a szóban forgó művek kiestek a kezemből. Pedig az volt az álma, hogy az én képi világom és az ő művei (melyek sem fantasztikus, sem sci-fi műfajban íródtak, hanem az általa kidolgozott sajátos műfajban, aminek elemzésére itt nincs hely) összecsengjenek, szinte szimbiózisban működjenek, persze anélkül, hogy másolnák egymást... Bonyolult követelmény volt, aminek soha sem tudtam igazán eleget tenni, mert a két világ alapjaiban különbözött és engem legbensőbb intuícióimmal ellentétes irányba terelt  -  volna!... 

   E kis személyes kitérő után csak annyit, hogy a hét végét a gyerekeknél töltöttem a másik két nagyszülővel együtt. Péntek éjfél tájon érkeztünk, zuhogó esőben. Fiam vitt magával bennünket, munka után, este 9 felé tudtunk indulni. Ő haza, mi hozzájuk, vasárnap estig. A visszaút ugyabban az időben, csak eső nélkül...

   A köztes napok gyönyörű napsütésben teltek, bár nem volt túl meleg (12°-14°), de a napsugarak felélesztették a csodakert színeit. A kis robot fáradhatatlanul rótta a hepehupás gyepet, megtorpanva a parkot átszelő patak partján, körüljárva az évszázados fák törzsét, kikerülve a gyökereket, bokrokat, a hajdanán a patakra épült  mosoda romjait... Örültünk a jó hangulatnak, a szép és kedves unokáknak. Nincs ennél jobb gyógyszer a világon.

Lucie 18 éves lett...

a mosoda romja és a patak hídja

a magnolia elvirágzóban...